Harcok, háborúk…

Az egész életemet harcok és háborúk kísérték.

Gyerekkorom óta ez a működésem alaprezgése. Nekem ez volt a természetes mindig.

Amióta az eszemet tudom úgy éltem, hogy a fontos helyzetekben, mindig ez volt az az eszköz, amit elő kellett vennem, hogy nyerni tudjak.

Na nem nagy dolgokat, hanem csak olyanokat nyerni, mint több figyelem, szeretet, odafigyelés…Ez már ovis koromban megvolt. Apró gyermeki énem hamar megismerte ezt a működési formát. Szabályokat nem szerető gyerek voltam, és hamar megtapasztaltam annak az ártó érzését, amikor egy rendszer keretekbe, korlátokba akart pakolni engem.

Így egész pici koromtól természetes részem lett a harc… Amikor iskolába kerültem, és a vörös hajam és szeplőim miatt és szókimondós mivoltom miatt kiközösítettek, akkor kardot kivonva igyekeztem bizonyítani mindazt a sok értéket, amit már akkor tudtam magamról, és már akkor képes voltam harcba menni a szabadságért, az igazságért…

Mindig a gyerek csoportok közepén álltam és szinte forradalmárként buzdítottam mindenkit arra, hogy igenis ki kell állnunk magunkért. Mivel akkor éppen a 80-as évek végét írtuk, ezért bár úttörő tanácstitkár pajtás is voltam ( bár most értem meg, ahogy leírom: út-törő…) sokszor kellett a szüleimnek miattam magyarázkodniuk.

A gimiben ez már gyakorlottabban ment, és igazából ott már olyan biztonságban voltam a saját társaimmal és akkori barátaimmal, hogy ez a harc a szüleim felé fordult vissza, ahonnan valójában indult.

Nem értették a világom, nem értettek engem, csak azt érezték, hogy kilógok a sorból. Én pedig nem értettem őket. Nem értettem meg, miért kellene beállni a sorba???

Amikor a thetaval kezdtem foglalkozni és azzal kezdődött minden belső takarítás, hogy megnéztem olyan programokat magamban, mint „Harcolnom kell apámmal vagy harcolnom kell anyámmal”…. és ezek futottak a tudatalattimban, akkor megálltam.

 

harc, háború

Megálltam és végig gondoltam, hogy miért csinálom?

Miért kell nekem harcolnom?

Mert akkor már világosan láttam, hogy a harcok, amelyek a gyerek és ifjú korom után a munkahelyeimen is folytatódtak, végig jelen voltak, majd persze a házasságomban is…

Hozzá kell tennem, változott a harcok minősége sokat. Az egós játszmák sok fájdalmat okoztak másoknak és nekem is. De mivel egészen korán berögzült ez nálam, nem tudtam más eszközt vagy más utat találni arra, hogy megértessem másokkal magam és azt a világot, ami én vagyok.

Mivel komoly edzőtábor volt a gyerekkorom, ezért a harcokban komoly ellenfél is voltam. Az igazságtudatom is nagyon magas volt mindig is, ezért a harcok sokszor élesek voltak, és jártak áldozatokkal is. Ott akkor a győzelem volt a fontos.

Győztesen kikerülni a harcokból. Fontos volt, hogy az igaz igazság kiderüljön, és ezért bátran mentem harcba és háborúba is.

A győzelem, amiket megérdemeltem fontos volt, mert mindig magamért vontam ki kardot. Az én kardom a kommunikáció volt, éles nyelvem pillanatok alatt betalált és megbénította az ellenfelet.

Kívülről nézve egy arrogáns, karrierista nőt látott a világ, aki mindent elért, amit akart. Sokszor hallottam mennyire önző vagyok, mennyire kemény, mennyire pökhendi, mennyire beképzelt stb…

Volt, amikor nem érdekelt és volt, amikor belehaltam a kritikákba.

Amikor pedig elindultam az utamon úgy igazán, akkor megváltozott ez a működés.

Irigyeim mindig vannak, de már nem érdekelnek.

A nagy harcos megszelídült, mert megértett egy fontos dolgot: tudja milyen érzés harc nélkül is létezni. DE ez sok idő volt, mire megértettem, mert a harchoz társult a szenvedés is hamar.

Így a harc mellett a szenvedés lett a fejlődésem mozgatója a spirituális utamon.

És ez már nem volt jó dolog.

8-10 éve kezdtem tudatosan élni, és azóta végig jártam már mindent, ami csak  a spiri piacon szembe jött velem. Sokat haladtam mindig hatalmas lépéseket tettem, de közben jöttek újabb feladatok. Mindig jött valami új, valami nagyobb falat és én egyre fáradtabb lettem.

Millió tisztulási folyamatom volt, amiben haltam meg, és támadtam fel, és közben voltak fizikai fájdalmaim, mert azt hittem ott bent mélyen, hogy ez nem mehet másként.

Az volt a hitem tudat alatt, hogy a fejlődés csak szenvedés árán történhet. Sajnos tudatalatti program és gyakori nagyon. Látom másoknál is, akikkel dolgozom.

És amikor el kezdtem megpiszkálni, akkor az elmém feltette a kérdést, hogy ha ez a motiváció megszűnik, akkor mi lesz?

Amikor ez a program törlődik, és képesek vagyunk elengedni, akkor az történik, hogy lazán, könnyen tudsz haladni és drasztikusan változnak meg a dolgok, helyzetek az életedben. Hihetetlen gyorsasággal, könnyedén, lazán…

De persze nagyon fontos, hogy akard elengedni a szenvedést!!!

És ez nem könnyű.

Sokat gondolkodtam, hogy miért… Sok dolgot találtam mögötte: a keresztény közeg, amiben élünk, a tanításokkal, a Biblia írásaival. Aztán a szüleink hitrendszerei, amit megkaptak DNS szinten a háborút megélt szüleiktől és nagyszüleiktől. DNS kódok az átkos korszakból, a fogolytáborokból, a gulág idejéből, 56-ból, és sokkal korábbi időszakokból, amikor ezt népet megcincálta a balsors… eskük, fogadalmak előző életinkből is okozhatják ezt a szenvedés programot.

És még egy összetettebb téma, amiről legközelebb írok majd…

De addig is legyen elég a fenti néhány „csemege”.

Szóval, akarsz-e még szenvedni vagy elég volt? Kellenek a harcok? Elég volt a csatákból már vagy kellenek még Neked?

Ha jól esne egy lazább, könnyebb élet, amit nem a szenvedés motivál, akkor klikkelj egyet lazán, könnyen:

Jelentkezés konzultációra!

Harc, háború, szenvedés-kell ez nekem?
Tagged on:     

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük